Bejelentkezés
Cikkek

A bolondság fénye

A bolondság fénye

 Filip Gabriella beszélgetése a Nemzeti Színház Magazinjában
IX.évfolyam 4.szám 2021. december

Berecz András az életmentő bolondokról, a költői hazugságokról, az szent bohócokról és még néhány tudósról

Berecz Andrással nagyon jó beszélgetni, de a bemutatója előtt nem könnyű vele időpontot egyeztetni. Azt mondja, nagyon sok a dolga, a színházi premierrel kapcsolatos előkészületek mellett a filmforgatás is foglalkoztatja, az unokákra is vigyáznia kellene, számít rá a család. Ráadásul olyan sokszor elismételte már az élettörténetét, hogy hexameterben is el tudná mondani. Aztán kiderül, ez az időmértékes lehetőség csak képes beszéd, de jó ötletet adott ahhoz, hogy kezdjük a beszélgetést a költészettel, hiszen nem csak énekes, mesemondó, de műfordító is.

– Műfordításra a csuvas népdalok itthon alig ismert szépsége csábított. Az énekelhetőség, a ritmus, hangsúly felől közelítettem meg az eredeti formát, a szótagszám ehhez képest másodlagosnak bizonyult, az folyton változik. A játékossága tűnt volna el. Énekelni akartam a csuvas dalokat, ez indított műfordításra.

Kodály Zoltán az ifjú Weöres Sándort is hasonló szempontú műfordításra kérte. A mari (cseremisz) dalok fordításánál is az énekelhetőség volt a zeneszerző elsődleges szempontja. Kodály a zene felől közelítette meg – egyébként nem csak a fordítandó szövegeket – hanem az egész magyar költészetet. Kell hozzá lelki erő, hogy az ő tükrében meglássuk, milyen kócos, és jobb sorsra érdemes a magyar versforma! Évszázadok alatt mi minden mellett robogtak el lobogó lelkű, rest fülű költőink. „A zeneileg műveletlen költő nem tudja, és ezért nem is zavarja, hogy a versformákhoz külföldi dallamemlékek tapadnak. Magyar verset megzenésíteni olyan, mint hepehupás, homokbuckás talajon előre haladni.” Súlyos ítélet. Kodályt a magyar- és más népek dalainak alapos ismerete jogosította fel, hogy bíráskodjék. Verseink mai megzenésítői is, hogy eltávolodtak a magyar nyelv zenéjétől, ritmusától! Petyhüdt kuplék, levedlett formák gyűjtőhelye lett ez a műfaj. A magyar nyelv kerékbetörése mára megszokott, visszhangtalan esemény. Ott is, ahol főhelyre ültetését még semmilyen törvény nem tiltja, színházainkban. Költészetünk, de főleg az ezzel foglalkozó zeneszerzés ma is jó fülű, a magyar nyelvtől nem menekülő tehetségekért kiált.

– A műfordítói pályája a csuvas dalokkal kezdődött, de hogy jutott el a csuvasokhoz?

– Pécsen keresztül. Sokat hívtak a Pécsi Bordalfesztiválra: hoppmester voltam, bordalokat énekeltem. Már a tizenkettedik vagy a tizenharmadik fesztiválnál tartottunk, amikor kibújt belőlem a bohóc. Elképzeltem, mekkorát néznének a híres borászok, ha elkezdenék a bordalfesztiválon sördalokat énekelni, csak hogy a víz nehogy állott legyen. Na, nézzük csak, gondoltam, van-e a magyar népdalok között sördal?! Hát bizony csak imitt-amott egy-egy. Szerencsére jókor akadt meg a kezem a csuvas gyűjteménybe: Vikár László zenetudós és Bereczki Gábor nyelvész Chuvash folksongs című kötetét mondom. Angol nyelven jelent meg a könyv, de a végén ott állnak a dalok fonetikus leírásban és a magyar fordítással is. Szép szövegek ezek, és minden harmadik-negyedik - sördal. Na, ez kellett énnekem. Előbb csak tréfából fordítottam le egyet, aztán ízlett nagyon. Buda Ferenc is biztatott. Ezek a csuvas dalok különben sok magyar gyermeknek segítettek már, hogy saját régi stílusú népdalainktól ne idegenkedjenek. Itt a Kodály által egybe szerkesztett 140 csuvas dallamról beszélek, amit a magyar gyermekeknek szánt olvasógyakorlatul – „a magunk megismerésének mélyítéséért!”

– Vissza a magyar zene őstörténetéhez?!

–  Kodály Zoltán azt írta, hogy a csuvas dalokat böngészve itt is, ott is rokon hangokra lehet bukkanni. Amúgy 300 közös eredetű szavunkat tartja számon a nyelvtudomány. Csuvasia egybeesik Volgai Bolgárországgal, ahol Julianus még magyar ajkúakra bukkant, és ahol 30 körüli Madzsar, Modzsar, Mozsar helységnév a mi lábunk nyomát őrzi. Engem azonban mindezek felett legjobban az elveszett régi magyar sörkultúra izgatott. Aki egyébként ezügyben csuvas földre lép, jó helyen jár. De hát ez külön is érdekes téma, ezt már a Rokonok söre c. könyvemben és a Sördal c. Cd lemezen leírtam -daloltam.

– Pedig úgy tartják, a magyar boros nemzet. Sörrel még csak nem is koccintunk!

–A magyar ember, nomád pásztorsága idején, csak kereskedelem útján jutott borhoz. A sört viszont el tudta készíteni, kölesből, árpából, komlóból. De, visszatérve, tán legérdekesebb, hogy amikor a sörről énekel a csuvas, akkor a rokonait dicséri. Sőt, sördalnak nevezik azt is, amelyben a sör szó el sem hangzik. A rokonság – mint istenadta, ingyen biztosítási rendszer, melyhez ügynök sem kell – életünk legszebb adománya – tulajdonképpen erről szólnak ezek a dalok. És hogy enélkül kár élni! 2004. december 5-i népszavazás (életem egyik legsötétebb napja) után, ezekkel a dalokkal próbáltam mércét tenni magunk elé. Sörhabos, kedélyes, „egzotikus” csomagolásban, hogy legyen, aki meghallgassa. Szorító kötésnek szántam. Az egyik sördal azt mondja: „Két jó rokon összeül, háznak az a szépsége”.  Kérésemre megtanulták ezeket a dalokat erdélyi, felvidéki, délvidéki, magyarországi barátaim is. Jó nagy csapatot szerveztem, és akkoriban ezzel a műsorral nyargaltunk a térképen le-fel… Jó lenne a színházban is megmutatni!

A saját verseit mikor hallhatjuk? Műfordítóink többsége költő is!?

– Ének- és mesemondó vagyok, aki nem kerülhette meg a műfordítást. (Mint újabban, karantén óta, a filmezést.) Menetközben se lettem költő. Viszont Gyurkovics Tibor, költő épp ezért a „zenélő” műfordításért terjesztett föl, s adta is át az Alternatív Kossuth díjat, 2005-ben.

Az indiánok hogy kerültek a repertoárjába?

– Egy időben sokat voltam ott is, előadásokat tartottam, meséltem, tanítottam magyar népdalokat amerikaiaknak is. Az ún. amerikai kultúra - nem érdekelt soha, viszont az őslakosoké igen. Eljutottam hopi, lakota, varjú, omaha… indián rezervátumokba. A következő lépés akkor következett, mikor Vidnyánszky Attila meghívott ide a Nemzeti Színházba, és arra kért, vegyek részt a Csíksomlyói passióban…

– Innen hosszú lesz az út vissza az indiánokhoz!

–Nem annyira. Vidnyánszky Attila meghívott a Csíksomlyói Passióba, úgy, hogy nem kellett bolondos komikus lelki alkatomtól megváljak. Persze kerestem a helyem. Ki is vagyok én itt, van-e magyarázat arra, hogy mibe is fogtam bele? Ki legyen az iránytűm, nekem, aki itt bolondozok a vérző kereszt tövében? Nagyjából akkor sikerült a helyemet megtalálni, szerepem bőrében egészen kinyújtózni, amikor újra felfedeztem Shakespeare udvari bolondjait, a betlehemes játékok mókás pásztorait és - az indiánok „szent bohócait”. Na, eljött az indiánok ideje. Egy idős varjú indián mondta: „A rezervátumban hullottunk, mint a legyek, ismeretlen betegség pusztított köztünk… nem volt mit ennünk, nem vadászhattunk, és nem jött a fejadag sem. Mi, akik túl éltük, a borókabogyónak és a szent bohócoknak köszönhettük, hogy megmaradtunk.” Egyik a testet, másik a lelket tartotta meg. A heyokák, a szent bohócok, amikor hideg volt, levetkőztek, úgy sétifikáltak a sátrak közt, amikor meleg, akkor vették fel három-négy bundát s úgy vacogtak. Ha a baj nagy volt, játékosan bolondoztak-tréfálkoztak, a lovat fordítva ülték meg, ha kicsit jobban mentek a dolgok, az orrukat lógatták. Amelyik patakba ilyenkor belenéztek, ecetté változott. Minden cselekedetük jelképes értelmű volt, figyelmeztetés: semmi sem biztos, lelked ne az anyagba, ne e világba kapaszkodjon. Az esőszertartás szent bohócai kísértetiesen hasonlítanak betlehemeseink bolondozó pásztoraira. De hát röviden erről sem könnyű beszélni.

– Az unokáknak mit szokott mesélni? Mit mond nekik, ha a ma népszerű, az iskolai, óvodai társaiktól hallott népszerű meséket kérik a nagypapától?

– Az unokák közt minden mesévé válik. Vadlibák vagyunk, repülünk, orromat megnyomják, kukás kocsi vagyok, ha a fülem meghúzzák, Zaza vagyok, aki semmit nem ért, mindent összekuszál, és mind az ötven orrát bele veri valamibe. Ezen jókat szoktak nevetni. Hol bábokkal, hol csak hangszínnel végig nyargalunk a létezés állati, növényi fokain. Játék közben, rajzolás közben is a mi kis mese világunkban élünk. Fűzzük, ragozzuk. Ha olvasnom kell nekik, olykor ostoba és csúnya könyveket is a kezembe nyomnak. Olyankor menetközben gyomlálom a fölösleges határozatlan névelőket, megváltoztatom a szórendet, igyekszem elviselhetővé kovácsolni a történetet. Aztán gyorsan népmesével, Arany Jánossal, Weöres Sándorral, Reich Károllyal, Gyulai Líviusszal igyekszem rendezni a kárt. Hanga unokám egyébként kitűnő óvodába jár. Szép meséket hall, szép dalokat tanul.

– A kortárs szerzők közül kik a kedvencei?

– Lázár Ervin meséit nagyon szeretem, Buda Ferenc fordításában kirgiz, kazah meséket.

– A saját vagy a gyerekkel kitalált meséket leírja? Lesznek majd ilyen kötetei is?

–Nem szoktam leírni, de különösen jó mondataikat igen. Valamikor, hogy ne én, hanem az örök éber Misike aludjon el, hintaverseket költöttem. Végtelen hosszúakat. A „Láncos hinta, vas palinta, dörren a flinta, nyílik a bicska, loccsan a tinta…” kezdetű pl. igen sikeres volt. Engem is ébren tartott.  Saját mesém a táncok kialakulásáról szóló, amit az Angyalfütty Cd-n örökítettem meg. Szeretem ezeket a teremtésmeséket, de a háryádákat is… Ezekből már gyerekkoromban megcsillantottam néhányat. Ha úgy éreztem, hogy a valóság csorbít az én kis történetemen, inkább elhagytam a valóságot. A többi gyerek szájtátva hallgatott, de amikor meglátták a szüleimet, rohantak hozzájuk. Azt akarták megtudni, valóban igaz-e, amit meséltem nekik. Én meg csak bosszankodtam: hogy lehetnek ilyen ostobák?! Azért mondtam, hogy ámuljanak, hogy jól essék nekik. Hát az esett jól nekem is! Ma is azt szeretem, mikor a felnőttek szeme kikerekedik, fejükből hulldogál a sok gond! És örülni tudnak, mint a gyermekek.

– Hazudós gyerek volt?

– Ha így esik jól, mondhatjuk így is. Épp ezt próbáltam magyarázni az előbb… Na akkor vegyük Hazug Pista bácsit, a nagymestert. Sosem hazudott. Akik hazugnak nevezték, nem vették észre, hogy vérbeli mesélő. A hazugság valami haszon érdekében ravaszul előadott igaztalan állítás. Ilyesmire soha nem lett volna képes… Amikor valaki fél lábon jött haza a háborúból, olyan házba, ami leégett, olyan asszonyhoz, aki másé lett, kérték a falubeliek, meséljen már, hol járt, mit csinált… és erre tréfás lehetetlenségekkel vidámítja a hallgatóságot – az nem bolond, és nem is hazug. Ilyesmit csak figyelmetlen ember mondhat. Van olyan bánat, amiről szemérmes ember már nem beszél. Helyette bolondozik! Így született a háryáda műfaj. A megvert sorsú emberek vigasza. Nem csak mulattatást, a lelkek felemelését is szolgálja a mese. Nem lehet eléggé megbecsülni.

– Több helyen beszélt már arról, hogy gyerekkorában nem volt televíziójuk, és most sincs.

– Édesapám a néphülyítés kétségbeejtően hatásos eszközének tartotta, többek közt ezért nem vett. Így viszont esti adás helyett mi magunk voltunk egymás számára a főműsor. A történetfűzést otthon tanultam, első iskolám a szüleim voltak.

Csak azért hoztam szóba a televíziót, mert a saját családját óvja tőle, és az időpont-egyeztetésnél az is kiderült, éppen filmet forgat. Hogy is van ez?!

– Akkor én is visszakérdezek. Hol van az ellentmondás? Televízióval egy fedél alatt élni és filmet készíteni – ez nekem két távoli dolog. A film műfajt szerettem mindig, és szüleim is kedvelték. El is mentünk egy-egy filmért moziba. Emlékszem Albertfalván a jegyszedő néni ébresztőórát tartott magasba, csörgetett, azzal jelezte, hogy szünet, menjünk ki az udvarra. A tévétől nem kell óvnom a családomat, már jó ideje ők óvnának meg engem. A tévére könnyű rászokni. A távoli, lenyűgöző jelenségek elterelik a figyelmet a tieidről, akikkel úgyis kevés időt töltesz. A főműsor idő akkor van, mikor végre együtt a család, és nem soká jön a vacsora, lefekvés. A test fáradt, a lélek még nyújtózna egyet. Szent idő. Ilyenkor kár a családfő lelkét figyelmét messzi háborúkkal elterelni. A vacsoraasztal a család utolsó menedéke, gyerekeknél pedig a lámpaoltás utáni szent fél óra. Vacsora után még a nagyot halló tatuskára is rá lehet kacsintani, lámpaoltás után a gyermek is elmondja végre, hogy „mi volt az iskolában”. Ezek az együttlét ajándékai. Hiánya a világ közérzetét is rongálja. A filmkészítés új szenvedélyem, bár volt előzménye, a néprajzi fotózás. Facebookra szoktam feldobni egyet-egyet. Karantén alatt indítottam útjára „Palackposta” címmel. Kb kétezer kis filmem vár arra, hogy összevágjuk.

 

– A magyar népmese napján Ridikül című műsorban szerepelt a televízióban. Akkor beszélt arról is, hogy Benedek Elek a saját lelkén átszűrve írta le az összegyűjtött népmeséket, és emiatt kritikát kapott néhány néprajzostól. András is átszűri a saját lelkén a történeteket. Ehhez mit szólnak a néprajzosok?

– Kerül néhány olyan néprajzos, aki elhív előadást tartani, műsort szervez. Nincs ütközés. A hiteles néprajzi gyűjtés csak akkor érvényes, ha szó szerint, változtatás nélkül történik. Itt van a néprajzos igazság. Az előttünk járók még nem épp így látták. Elek apó meseíró volt, aki hallott, olvasott meséket írt meg szája íze szerint. Időben! Így lett népszerű a mese a Kárpát-medencében. Hála szorgalmának és tehetségének. A szó szerinti lejegyzés nem mindig élvezetes, vagy nem mindenki számára. Hibák, szókeresések, homályok kerülnek bele. A kutatásnak természetesen ezzel együtt érvényes. Persze gyorsírással, fonográffal nagyot ugrott a kutatás. Én folyton csiszolom a meséimet, az ösztönöm működik így. Vannak biztató példáim. Dzsambul Dzsabajev, kazah akin (énekes, mesemondó) azt mondta: „Minden akin a maga araszával méri meg a hazáját.” Tehát ami dalokat meséket hallottál szülőföldeden széltébe-hosszába, azt mind igazítsd magadhoz, érezze mindenki, hogy ez így a tied.

– Nem fél attól, hogy a nyelvtörténészeket, a nyelvjáráskutatókat megzavarhatja, ha újrateremtve a meséket esetleg összekeveri a dialektusokat?

– Még eddig a nyelvtörténészek, nyelvjáráskutatók se dobáltak meg semmivel. Nekem a nyelvjárások is élményekhez kötődnek. Nem könyvből tanultam a tájnyelvi szavakat, kifejezéseket. A kiejtés is úgy ragadt rám, hogy ahol jó énekesekre, jól beszélő emberekre találtam, ott sokat ültem. Aztán vissza is jártam, és én is megvendégeltem őket, barátságokat kötöttem. Ahogy a gyermek utánozza a felnőtteket, én is követtem a mintát. Ha eszembe jut egy történet vagy egy ének, amit valahol Gyergyóban vagy a Csíki-medencében hallottam, odabotlik a nyelvem is. Sok évem van ebben. Az édesapám 15-16 nyelven beszélt, fordított. Sokat mondta, ahány nyelvet tudsz, fiam, annyi ember vagy. Amikor eszembe jut és beszélek a lelkével, azzal próbálom vigasztalni, hogy félember talán már én se vagyok, szinte tudok néhány magyar dialektust…

– Az Isten bolondja II. címet adta az új színházi bemutatójának. Mesél, énekel és megmutat néhány jó fotót!

– Igen, énekes, mesemondó és képmutogató is leszek! Mint valamikor régen. Akkor még hurcoltam a súlyos diavetítőt. Most projektor vár a Kaszás Attila teremben, hibátlan technika. Nekem is öröm, sorba állítani, egybelátni a képeket, indián szent bohócoktól, angol, itáliai, portugál… udvari bolondokon át Hazug Pistáig, a minorita szerzetes Felícián testvérig, aki az ötvenes években nem misézhetett, ezért az evangéliumot vásárokban bábozta el. Belőle a történelem faragott istenbolondját. A képsorral szeretném Shakespeare igazát megmutatni: „A bolondság az egész világot bejárja, mindenütt fénylik, akár a nap.

Az eredeti írást itt olvashatják.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        

2022. január 17. 15:22

LÁTNI A SZAVAKAT MAGUNK ELŐTT

Kontha Dóra
Magyar Hírlap
2011.március

2019. január 22. 21:50

SZÍNPAD A VILÁG FELETT

Beszélgetés Kornya Istvánnal
ÚJ EMBER 2019.

2019. január 22. 21:45

A helyes orrtartás végett jó a mese

Bonczidai Éva cikke

2019. január 22. 21:37
  1   2   3   4   5  

Nemzeti színház Újság

 

„Többet dolgozik a mese énrajtam, mint én a mesén…”

Berecz Andrással Szász Zsolt beszélget

 

– A Wikipedián azt olvasni rólad, hogy a gimnázium után jogásznak és/vagy festőnek készültél. 1985-ben, 28 évesen viszont mint énekes már a népművészet ifjú mestere voltál. Mikor és minek a hatására dőlt el a sorsod?

Csak azért felvételiztem a jogi egyetemre, hogy a környezetem megnyugodjon. Édesapám azt mondta: „Fiam, ember légy!” Erre én azt kérdeztem: „Hogyan?” – „Hát úgy, hogy elvégzel valami egyetemet, de a művészettől menekülj, szélhámosság s naplopás az egész!” – Erre kár szót pazarolni. Rajzolni, fényképezni szerettem, s nem készültem egy percig se jogásznak. Az viszont, hogy énekes és mesemondó lettem, már sokkal korábban eldőlt.  Már az óvodában. Mert amikor azt mondták, hogy „csendes pihenő”, és nyitották a kecskelábú ágyakat, már tudtam, hogy mellettem aludni nem fognak. Akik balról, jobbról, meg fejtől szomszédaim voltak, azokat biztosan megintették, hogy miért nem alusznak, mit viháncolnak. Én meg halarccal, mozdulatlan szájjal, csukott szemmel azon mesterkedtem, hogy a bosszantó csendet vidámságra cseréljem fel, finoman horkolva egyet-egyet. Máig ez a bohóc ösztön mozgat. Csak Szilveszterkor hagy magamra. Mikor a vidámság kitűzött cél, elhagy a játékoskedv. De mikor szomorú, unatkozó embereket érzek magam körül, akkor megindul, szalad fel bennem. Hangyák, kisördögök, vagy mik. A véráram hozza őket, olyankor már viszket a nyelvem.  És addig nem nyugszom, amíg valami bolondos történetet el nem mondok.  Ez amióta eszemet tudom, bennem volt. Örökké utat keresett magának, kitörési pontokat. Ettől se intő, se verés nem tartott vissza. Sorsom eldőlése a Lánc híd alatt volt. Gimnáziumban valami lyukas órán elléptem oda Dunát szagolni, követ hajigálni. Fölöttem futkostak az emberek, dudáltak az autók. Én pedig a híd alatt pompásan éreztem magamat. S azt mondtam magamban: Istenem, add meg, hogy mikor az életnek rohannia kéne, én így megállhassak. A magam embere lehessek, és azt csinálhassam, amit szeretek. Ne legyen munkahelyem, főnököm. – Ez volt talán az első jele annak, hogy valami mocorog bennem. Egyébként az ilyen csöndek újítanak meg mind máig. Csönd nélkül nem esik jól a beszéd, magány nélkül a társaság. Legjobban mesélő, leggazdagabban daloló mestereim feltűnően sokat voltak egyedül. Megérlelték a tudományukat. Érezted, hogy amit művelnek, az az övék. A hatások legfontosabbika talán a gyűjtés, a sok találkozás. Ha az ember nem hallgat meg mást, önmagát ismétli. Amikor esténként édesanyám dalait, meséit hallgattam, az is olyanféle volt már, mint amikor manapság gyűjtök. És ma is úgy érzem, hogy a munkámnak, a szolgálatomnak az a legszebb része, mikor befogom a számat. Amikor feltöltöm magam mások észjárásával, történeteivel, énekeivel. Úgy szívom őket magamba, mint a kakas a parazsat, kút vizét. Hogy mikor eljön az idő, eresszem ki. És ezért van, hogy mikor az emberek engem hallgatnak, másokat is hallanak, nemcsak engem. Úgy érzem magam, mint egy edény, amelybe sok embernek az álmai, a vágyai, a történetei egybeszaladnak. A népmesékben, -dalokban még a halottak is beszélnek. Nem csak azé, aki mondja.

– Mikor és hogyan kerültél a színpad közelébe? Netán a táncház-mozgalom kezdetekor, a 70-es évek második felében?

Igen. Jártam táncházba, de nem táncoltam. Az otthon hallott népdalokhoz kerestem valamit, ami hozzájuk hasonlít. Odahaza édesapám és édesanyám is nagyon szépen tudott énekelni. Úgyhogy nekem a táncház nagyon jól jött. De előbb még volt egy goromba élményem. A 25. Színházban láttam egy közepesnél rosszabbul sikerült darabot; Jancsó Miklós rendezte, Madaras Józsefet püfölték benne halálra, mint a gonosz eklézsiát, ő játszotta a rossz, romlott burzsoá papot. S a végén a „rokonszenves”, bőrkabátos keretlegények felmutatták a nagy piros könyvet. De Sebő Ferenc brácsázott benne, és az tetszett. Meg is kérdeztem, hogy milyen zene ez. Mondták, hogy széki. – Székely? – kérdeztem vissza. – Mi az, hogy széki? Akkor még gimnazista voltam, s nem is hallottam róla, hogy létezik olyan település, hogy Szék. Ez volt az első eset, amikor a táncház a körmit kinyújtotta felém. Korábban is olvastam népdalgyűjtéseket. Eljártam a Gorkij Könyvtár Zeneműtárába, azért, hogy grúz, mongol, tuvai, különböző szovjetunióbeli népek zenéjét hallgassam. Ott belebotlottam egy magyar népzenei albumba, Hungarian folk music volt a címe, és ebben hallottam egy moldvai csángó dalt: „Sárig hasú kígyó / bébútt az kebelembe, / Azki azt kiveszi, / fél karját megeszi…” S engem ez úgy ütött meg, mint az áram. Újra-újra meghallgattam, mindig új szépséget fedeztem fel, álmomban is ezt dúdolgattam. S azt kezdtem nyomozni, hogy még van-e ehhez hasonló.  Elmentem Domokos Pál Péterhez a Budafoki útra, hogy meséljen Moldváról. S akkor ő ott fölkészített, hogyan menjek el oda népdalt gyűjteni.

– Volt valamilyen zenei előképzettséged?

A mi iskolánk az, hogy szájról olvassuk le a dallamokat. Személyes találkozáskor az ember hangképzést is tanul. Meg ezer olyat, amit leírni nem lehet. Zenei gondolkzást, a rögtönzést, a szabadság titokzatos törvényeit. Persze az is igaz, hogy bámészkodással akármilyen mesterség, ha megtanulható volna, a kutya már rég mészáros volna. A hallottakat át kell igazítsd a magad torkára, a szívedre, a magad sorsára. Tehát sokat kell énekelj, hogy az a tiéd legyen.

.– Hadd szúrjam közbe: én is Domokos Pál Péterhez mentem először, amikor Tömöry Mártával a betlehemes hagyománnyal kezdtünk foglalkozni. S máig is érvényes az a tanítása, hogy mindig a betlehemezők belső indítékaira kell figyelni.

Igen, az egyik betlehemes pásztor belső indítékára magam is felfigyeltem. Az üres kezűére. Aki, míg mások ajándékot hoznak, csak puszta saját magát hozza el, s az alvó kisded Megváltónak jó ropogós, hujángatós táncot jár, kitörő örömmel, repes szívvel. Egyik kedvenc alakom. Tehát miután Péter bácsi felkészített, kimentem Moldvába. Ez talán, úgy1979-ben történt. Néhány napot forogtam, ámultam, aztán letartóztattak. Féltették tőlem a népdalokat, ezzel még kíváncsibbá tettek. Olajat locsoltak a tűzre. Így a milicia is hozzájárult, hogy népdalénekes legyek. Teli szaladt a fejem énekekkel. Mivel táncolni nem tudtam, mindig csak néztem a táncosokat, ezért az én időm mindig hajnaltájban jött el. Mikor megroskadt a tánc, odajöttek a zenészek hozzám, mert tudták, hogy nálam újabb versszakok is vannak, új nóták. Addig-addig fityegtem így a táncházban, míg egyszer föllöktek a színpadra. Ökrös Csaba zenekarával énekeltem. Kicsit bolondos neve volt, „Újstílus”. Aztán Juhász Zoltánnal, Fábián Évikével az „Egyszólam”-ban. Meghívtak 3 hónapra Amerikába Vizeli Balázsékkal, ahol New Yorktól a Sierra Nevadáig  három hónapig énekeltem, éneket tanítottam s felvételeket készítettem…

– Én a Bucz Hunor vezette Tér Színház lelkendező hölgy tagjaitól 1988-ban hallottam azt először, hogy Magyarországon most te vagy a legjobb férfiénekes. A szél patkójától a kő is szikrázik című, 1991-es lemezedet hallgatva, ami már a te neved alatt jelent meg, felfigyeltem rá, hogy milyen különös fejhangon énekelsz. Egyszerre tűnt stilizáltnak és autentikusnak. Azóta is ez az a titok, ami veled kapcsolatban a legjobban érdekel. Bizonyára azért, mert színházcsinálóként én is vittem föl a színpadra népi szövegeket, dallamokat. De sosem akartam eljátszani a „műparasztot”. Azt első pillanattól éreztem, hogy nálad sem erről van szó.

Engem az élmény kergetett fel a színpadra. A stilizálás föl sem merült. Abban szándékosság van. Amikor felléptem, arról az örömömről adtam számot, hogy énekelni tudó emberekkel találkoztam, és estétől reggelig együtt énekelhettem velük. Ezek voltak életem legnagyobb élményei. Nem voltak szándékaim az énekgyűjtéssel sem. Nem azért gyűjtöttem, hogy majd előadjam őket. Legtöbbször fölvételt sem készítettem. Melléálltam, melléültem és melléfeküdtem az énekeseknek.  S ami rám ragadt, úgy éreztem, csak az tartozik rám. Azt adtam elő színpadon, ami rám ragadt. És azért mentem el újra és újra gyűjteni, amiért az éhes kutya megy a pék-szagra. Mert éheztem ezt.

Néprajzos körökben revelatív esemény volt, amikor „Bú hozza, kedv hordozza.” Magon kőtt énekesek iskolája címmel 1997-ben tanulmányod jelent meg a néphagyomány ismeretlen „zeneesztétikájáról”. De ez a reményteli pillanat hosszú távon hozott-e szemléleti áttörést?

Három kiadása fogyott el, utoljára az Akadémiai Kiadó jelentette meg, és tankönyv lett a Zeneakadémián, így hát nem panaszkodhatok. Idézik, közkézen forog. Klasszikus zenészeknek is jó szívvel ajánlom.

– Úgy érzem, ezzel a publikációval sikerült megtörnöd azt a marxista szemléletet, hogy az istenadta nép a hagyományt csak úgy kapta, és abban, ahogyan énekel, zenél, táncol, semmi tudatosság nincs.

A kíváncsiság hajtott, hogy megtudjam, mi van azok mögött a mondások mögött, amit az énekesek egy-egy nótához fűztek. Mint például e mögött: „Azoknak a jól megnyútott, mezei nótáknak az utolsó hangját íppen  úgy billegtesd meg, mint Duna háta a lámpafényt! Hogy aki messzünnet hallja, azt emelje fel! Integessen az a hang, mint a nyárfalevél, ha azt akarod, hogy az ablakok megnyíljanak utánad.” – A magyar zenei műnyelv, erre legjobb formájában is csak azt dja mondani, hogy tremoló vagy vibrátó.  Oly magas költészet ez, olyan pontos megfigyelés akusztikailag, és olyan találó képes beszéd, ami sajátos gondolkodást sejtet. Eddig a gyűjtők többnyire csak a dallam és a tempó lejegyzéséig jutottak el, s föl sem merült, hogy a „vadrózsa”, ez a bájos, ösztönös, naiv, öntudatlan énekes vadvirág erről esetleg valamit susogni, gondolkodni is tud. Ezzel nem vádolok senkit, mert erre nem is volt idő. Az előttünk járó nemzedéknek arra volt ideje, hogy sietve beseperje a feledésre ítélt népdalt. De Bartók és Kodály is leírta: utána kéne járni, milyen terminus technikusokat használ a népi előadó, mikor az éneklésről beszél. Mindarról, amiról nekünk csak idegen, főleg német kifejezéseink vannak. Az énekelni szóra száznál több szót gyűjtöttem. A gúnyos árnyalatúak megszámlálhatatlanok. Például a „hehent”. Ezt az iskolás, kántoros, „tanult” modoros, éneklésre mondták, amikor a „h” hang fölösleges helyeken megjelent. Az ún. adatközlőknek jó része meg tudja fogalmazni saját zenei törvényeit: hogyan díszíts? hogyan ne díszíts? mik a zenekarral való éneklés szabályai, ki a legjobb énekes, és miért? mik a változtatás szabályai.? De sokan a dal eredetét is megmagyarázzák. Honnan jön az éneklés? ki adta az éneket az emberiségnek, s miért? milyen lelki tevékenység ez? – Olyan tudás ez, amit ezek az emberek iskola nélkül magukon próbáltak ki. Ezért írtam alcímnek azt, hogy „Magon kőtt énekesek iskolája”. Egy székely embertől hallottam: „Ezek nem tanulták az ácsmesterséget, ezek magon kőtt ácsok”. Szép, találó kifejezés ez, mint a „magról kelt fa”, ami azt jelenti, hogy nem faiskolából való, erdőben nőtt, a fa vetette. Magától tanulta mesterségét.

 

– Vannak ebben a munkában követőid?

Bajzik Évától olvastam egy gyönyörű tanulmányt a szászcsávási muzsikus cigányok átörökítési gyakorlatáról. Arról, hogy ilyenkor milyen szavakat használnak és az esztétikájukat hogyan fogalmazzák meg, amikor a saját gyermeküknek tanítgatják hegedülni. Sajnos, egyéb dolgaim közepette nem értem rá eleget foglalkozni azzal, hogy folytassam és befejezzem ezt a munkát, így egyelőre csak az első kötet készült el. De a második kötethez való anyag is megvan a winchesterben.

– Ma már elsősorban mesemondónak tartod magad. „Többet dolgozik a mese énrajtam, mint én a mesén, így szerződtünk” – mondod az egyik interjúban. Ez Babits „a dal szüli énekesét” hitvallásához hasonlít, nem az Adyéhoz („én voltam úr, a vers csak cifra szolga”). Mikor köttetett meg ez a szövetség? Melyik volt az a mese, amelynek a mondásakor először érezted, hogy az téged alakít, formál?

Egyformán énekesnek és mesemondónak tartom magam. A dal is többet dolgozik rajtam, mint én őrajta. Fontosnak és nagy lehetőségnek tartom, hogy amit szóval már nem tudok elmondani, kidalolhassam. Itt megjegyzem, hogy a média nagy hatalom. Az a valóság, amit ő megmutat. Mindig idegenkedtem tőle. Mint énekes futottam előle, mint mesemondó, eléálltam. Azért a táncházasok, mint énekest ismernek, a szélesebb közönség, inkább, mint mesemondót. A műfordítót, néprajzi fotóst kevesebben. Na de eszembe jut például, amit Törő Gábor bácsitól hallottam, a Mezei satu. Az a történet, aminek a végén a gazda úgy ijeszti el a háztól az ördögöt, hogy felhúzza a felesége szoknyáját és megmutatja neki a „mezei satut” – két szép selyem párna közt. Ez a mese például az elsők között született. Persze előtte voltak már mese-töredékek, történetek, amiket az öregektől hallottam, de azok még nem álltak bennem össze igazi nagy mesékké. A hazugmesére úgy tíz éve akadtam kaptam rá. Az igazi Háry János mesetípust Hazug Pista bácsi művelte Gyergyóalfaluban, ebben ő volt a mesterem. 

– A gyerekek régebben és még ma is leginkább Benedek Elek meséin nevelkednek. Szerencsére nálunk otthon megvolt Kriza János mesegyűjteménye, a Vadrózsák is, mely a csalimeséivel egy egészen új világot nyitott meg számomra. Mert míg Benedek Elek meséi a lineáris történetmondáson alapulnak, és valójában az ő irodalmi nyelvezetén szólalnak meg, addig Kriza lejegyzésében a tájnyelv gazdaságával, a téridő fantasztikus kezelésével, fordított logikájával találkozhattam.

Benedek Elek hatalmas munkát végzett, mindannyian az ő ujjbegyén állunk. A mese felfedezése is fokozatosan történt. Elek apó idejében, ez volt a legjobb lehetőség arra, hogy a városi emberekhez is elvigye a mesét. Az a fajta lénia, amivel ő dolgozott, még jót is tett. Mert a népi mesemondókkal gyakran előfordul, hogy miközben formálják, alakítják a mesét, megvárják, míg a gyűjtő leírja az előző mondatot, elfeledkeznek róla, hogy mi is történt korábban, amiből aztán dramaturgiai hibák következnek. S ezt Benedek Elek megfésülte. Az a fésű olyan volt, övé volt, rá jellemző, de azért aranyfésű volt az. Voltak szerzett meséi is, de ő legalább alájuk írta a nevét. Most vagyunk bajban a címkézéssel a mai világban, amikor a világzene és a népzene nagyon érdekes módon alakul. A világzene állandóan azon fáradozik, hogy népzeneként tüntesse fel magát. De visszatérve a meséhez: Benedek Elek cimkézése, az általa alkotott műfaji rendszer az kristálytiszta.

– A 20. század második felében a gyűjtők, mint például Ortutay Gyula, viszont már arra törekedtek, hogy egy mesefa teljes repertoárját fölgyűjtsék. Ennek szép példája az Ámi Lajostól származó mesék gyűjteménye, melyek együtt egy teljes világképet is kirajzolnak. Kívülről én úgy látom, hogy neked a nemrég elhunyt Hazug Pista bácsi volt az embered, akit föntebb már emlegettél.

Az én gyűjtésem kétféle. Az egyik típus, mikor valami jó mese rotyog a fejemben, és élő beszéddel meg akarom frissíteni. Például, ha a kocsmában elkapok egy jó szót, már tudom, hova fog kerülni. Tehát ilyenkor nem is a mesét gyűjtöm, hanem megakadok egy pompás kifejezésen vagy tréfán, amit aztán beillesztek. És ilyenkor a mese olyan, mint a rablóhús: a hagyma mellé egy kis pityóka is kell, s csak aztán jön a hús, de nem árt a padlizsán, a paradicsom sem. Ezek aztán összetevődnek. Csettintsen, nagyokat nyeljen, aki hozzájut, tekergesse a fejét, ámuljon. Hogy milyen pikáns kis mese ez. Ma már a másik típusból van a kevesebb, amikor teljes mese hull az öledbe. Vagy amikor egy-egy olyan mesemondó személyiséggel találkozom, akitől nyugodtan mindent meghallgatok, mert nála minden mesévé válik. Ilyen volt Hazug Pista, akihez hasonlót ma egyelőre nem ismerek. De ha mutat nekem valaki, szívesen fölkeresem. – Megadta az Isten, hogy vele találkozhattam. Balázs Jóska gyergyóalfalvi festőművész hívta fel a figyelmemet rá. És ö is figyelte meg, hogy mióta meghalt, fényesebbek a csillagok. Mert Hazug Pista megkezdte fényezi odafenn őket szépen, szorgoson, ahogy szokta. Ővele úgy volt a gyűjtés, hogy kimentünk a határba, kezdte utánozni a katonabékákat. Párzási időben vágyakozó hangon csirikkolt nekik, hogy nagyobb kedvvel jöjjenek, aztán hogy a tenyerire felszökdösődtek, elkapta, harisnyába tömte őket, azzal fogott halat. A Marosba nyársra húzta, estére ott hagyta, s hát hajnalba látta, hogy a hónyuk alatt, mindnek nagy kövér pisztrangok, menyhalak! Párossával! Na hát így aztán lehet gyűjtést kezdeni. Hadd süljön a hal is, béka is! Persze beszélt ő a madarakkal is, tárgyalt a medvékkel is. Erre az utóbbira, mint méhészt, a kételenség vitte rá. Azokat nevén szólította. Azt mondta sokszor, csak a kétlábuak veszélyesök. Hazug Pista maga is mese volt. Hát ilyet nem könnyű találni.

– Mesemondásodnak a humor az elsődleges energiaforrása. Mindenek előtt a korunkra általában is jellemző abszurd humor. Ám valahol úgy fogalmazol·, hogy elégedetlen vagy, ha a közönség csak a zajos kacagásig jut el. Mert ilyenkor a szó második, harmadik értelme elsikkad – holott igazából ezért a többletjelentésért érdemes szerinted mesét mondani. Kifejtenéd ezt bővebben?

Ezt, amit idézel, ma se tudom jobban megfogalmazni. A humor ma nagyon kell az embereknek, mivel bús világban élünk. Nincsenek összejáró alkalmak, nincsenek ünnepek, megsápadt a kedély humor. Amit a média szállít, az meg valamiért kevés hiányos. Ezért a közönség engem egy kicsit rá is kényszerít arra, hogy ha törik-szakad vicces legyek. Látom, hogy erre oly mértékben éhesek, hogy ha ezt az éhségüket nem csillapítom, elhúzódnak, megharagszanak, számon kérik tőlem. De kétségtelen, hogy olyan mondanivalóim is vannak, amiken nem lehet nevetni. Egyáltalán nem, sőt: a vidámság máza alatt tragédiák vannak, nehéz, súlyos sorskérdések. De a mostani világ annyira ki van éhezve a formás vidámságra, arra a hangnemre is, amikor miközben nevet, gondolkodhat, mert ebből is hiány van. Dalokban-mesékben bőven van ilyesmi.

– Ez lenne nálad a szavak második, harmadik értelme? Az egyéni tragédiákon túl az országos bajokra, akár a világhelyzetre való reflexióidat érted ez alatt?

Igen. Egyébként a szónak a második, harmadik értelméről még annyit, hogy amikor jól hallgatnak téged, s ha te jót szóltál, akkor a hallgatóságnak a nyaka fájdul meg. Egyetlen szóról szóval három madarat repítettél: egyet előre, egyet hátra és egyet fölfelé. Ha mindegyiknek utána akar nézni, a jó hallgatónak megfájdul a nyaka. Akkor még este is a mesével hál. Párnája alá gyűri, hánykolódik felette. Mikor elbúcsúzunk, ő még csak akkor fog majd igazán találkozni a mesével.

–2000-ben mint művészeti vezető már mesemondóként hívtalak meg Nyírbátorba, a Szárnyas Sárkány Fesztiválra. Ezzel az utcaszínházi közeggel való találkozás láthatóan nem volt konfliktusmentes a számodra. A részben még archaikus tudatú helyi cigányság körében – akik még napi szinten élnek a mesével – hogyan tudtál helyt állni? Az ilyesfajta tapasztalatok hasznosulnak-e később az előadói gyakorlatodban?

A kedves színész kollégáknak szoktam néha tréfásan mondani, hogy könnyű úgy játszani, mikor süppedő székben ül a közönség. Miután leveszik a télikabátot, s megütik a gongot, eloltják a lámpát, majd pedig Petrovics bácsi a dohos függönyt széthúzza. S akkor a nép észreveszi, hogy a színpadról  valaki szól hozzájuk. De amikor be vagy lökve egy olyan helyre, ahol senki sem jelenti be, hogy te most mesét fogsz mondani, ahol nem lehet tudni, hogy hol a szervező, csörömpöl a körhinta és a harmadik mondatod után bekiabálnak, hogy „köcsög, hagyd abba”, akkor szembe találkozol azzal, hogy ezekből emberekből, akik a kultúra szó hallatára hanyatt-homlok menekülnek, hogyan tudsz közönséget faragni. Első dolog, hogy a büszkeséget el kell hagynod, mert különben elvesztetted a csatát. Viszont, ha megnyered őket, nincs náluk hálásabb közönség. Akkor fehér papírra írhatsz gyöngybetűkkel. Ők hozzák a dugi-sört, ők kérdezik meg, hogy amit mondtál, az micsoda. Nekik szoktam válaszolni azt, hogy ne törődjetek vele, a tiétek is. De a kérdés jó. Én se tudom, hogy micsoda, de hogy a tiétek is, az biztos. Ezeket a szent pillanatokat kár kihagyni. De ez nagyon böjtös. Állni kell az ütéseket, sokszor épp akkor, amikor a legkedvesebb mesédet viszed, s úgy érzed, mintha a véredet vennék. Voltam olyan fesztiválon, ahol voltak százötven ezren is, amikor két koncert-helyszín között a keresztúton kellett volna mesét mondanom, miközben angol nyelven szólt a zene. Rögtön láttam, hogy ez itt a szálka, veszett fejsze nyelén. Dönthettem volna úgy, hogy elvitetem magam Sopronig, és onnan haza megyek, vagy hogy azt mondom: „Csak kezdd el, és ne utáld a világot!” Mesét mondani lehetetlenség volt, ezért minden szembe jövő emberbe belekötöttem. Úgy, hogy ne rögtön értse, de ne is soká. Szerencsém volt, vagy mim. Kiköptem ugyan a belemet, de hoztak maguknak székeket, és lett egy kis közönségem. Mire elkezdhettem volna a mesét, már be is kellett fejeznem, mert lejárt az idő. De legalább a közönséget összekoldultam, összeharácsoltam. Aki nem esik át ilyen próbatételeken, az nem tudja, mit tud a szó. A találó szó. Találó szótól az ökör is meghőköl, azt mondták a régiek. Kaukázusban azt mondják a pontos szó kindzsáldöfés. Csuvasok azt mondják: igaz szó a csonton is áthatol. És hogy milyen messzire el tud kerülni tőle az ember! Mert ha a színházba megveszi valaki a jegyet, maga döntött, vár valamit. De ha az előadót bedobják véletlenszerűen egy oda, ahova a szervezőn kívül senki se várja, föl kell magát vérteznie. Meg kell fújnia a trombitát, hogy elhiggyék, itt ő valamit csinálni fog. Amíg nem ácsolod meg a létrát, nem fognak felmenni rá.

– Bárhova elmész, ha hívnak? Falusi közegbe is?

Sokszor azok sikerülnek legjobban. Csongrád megyében egy tanyasi gazdakörben például, ahol a szervező asztalok köré ültette a közönséget, ezért oldalt ültek nekem vagy háttal, akit pedig láthattam volna, azt takarták. Eszük ágában se volt tapsolni. Ők már nem gyerekek. Azt, hogy jó, azt érezni kell, minek a lárma. A végén azt mondák nagyon jól érezték magukat, visszavárnak, és elhalmoztak pogácsával, borral, pálinkával. Jó kis mulatság, és nagy barátságok lettek az estből. Meséltem cigány közönségnek is. A gyerekek fogták a nadrágomat, hogy meséljek még. A mese úgy okos, hogy azt mindenki érti. Korunk okos embere sokszor olyan szavakat használ, hogy senki se értse, és ebben lubickol. Mesterségének egyik címere a gondosan megmunkált érthetetlenség. A mese szereti érzékletes képekbe foglalni gondolatait. Becsomagolva, de úgy, hogy egy életen át kísérnek, viheted őket, kibonthatod, vizsgálhatod, forgathatod. A mesének nagy lehetőségei vannak, talán éppen ezek miatt, mert azokat is meg tudja szólítani, akiknek azt mondod: kultúra, hanyatthomlok elmenekülnek. „Magad hogy meg ne botolj, másnak is világolj” – kirgizek mondják. Tehát ha valami szép, igaz gondolatot szereztél, adósa lettél másoknak. Pórul járhatsz magad is, ha ráülsz. „A könyvtár a szabadság arzenálja” - ezt most láttam egy londoni könyvtár ablakára írva. A mese is milliók tudománya - fegyvertára a szabadságunknak.

 

– Amikor idén tavasszal Vidnyánszky Attila megszólított, hogy részt vennél-e a Nemzeti Színház jövő évre tervezett Csíksomlyói passió című produkciójában, azonnal igent mondtál.  Ez nem meglepő, hiszen az elsők között voltál a moldvai csángók hagyományainak újra felfedezésében. A bibliai témák is ott szerepelnek a repertoárodon, elsősorban a Parasztbiblia szövegeiből kiindulva. S az a tíz általad ajánlott apokrif szent ének, amit már az első megbeszélésre hoztál, ugyancsak azt tanúsítja, hogy rálátásod van erre a Csíksomlyóhoz kötődő kultikus hagyományra. Szerinted most jött el az ideje egy ilyen nagy horderejű színházi vállalkozásnak? És ha igen, számodra mi most ennek az elsődleges tétje?

Nem mondtam azonnal igent. Azt mondtam, hogy én színész nem vagyok, de ha Berecz Andrásként gondolt rám, akkor szívesen. Mosolygott, s azt válaszolta, hogy éppen így gondolta. Hálás vagyok neki, mert ha ez után azt fogja mondani, hogy „barátom, nincs rád szükségem”, én már akkor is nyertem, mert ebben a témában jól esett megmerítkezni. Tehát a szenvedéstörténethez kötődő énekekből, amiket összeszedtem, már most egy CD-t tudnék készíteni. Korábban ilyen gondolatom nem volt, de Attila felnyitotta rá a szemem.

 

– A Parasztbibliát azért is említettem, mert ez a gyűjtemény az egyszerű nép közvetlenebb, mondhatni atyafiságos viszonyát mutatja a Jóistenhez.

A kereszténység története során az aszkézistől a humorig nagy út vezetett. Az európai ember, mire eljutott odáig, hogy a jóistennek talán mosolya is van, és meg lehet őt úgy is szólítani, hogy közben derűsek vagyunk, s azzal nem bántjuk meg őt, nagyon hosszú utat tett meg. Az kétségtelen, hogy az vesszőzéstől, az önsanyargatástól kezdve, aminek nyilván megvan a maga létjogosultsága, hiszen a lelki életet nem lehet egyszerűen elintézni, az Istennek számtalan megközelítése lehetséges, ahogy egy másik embert is sokféleképpen ismerhetünk meg. Ám e téren a humoros humor felől való megközelítés sokáig háttérbe szorult. Fel-felbukkant például Pázmány Péternél is, de a hagyományban kezdettől jelen volt. No de hogy lehet az – kérdezheti a mai ember –, hogy piszkálódik, és mégse tiszteletlen a népi mesélő? Megrángatja a történetet, kipótolja innen-onnan, kihagy belőle, és mégis a lényeg, a lelkület, a szentség az ott van benne.

– Ezek azok a nagy kérdések, amikről e téma kapcsán is érdemes lesz tovább gondolkodnunk…

 

 



  • · Az angyal éneke csak a postás kürtje, publikálva: 2014. december 4.

 

Elérhetőségek

Telefonszám:

06/1 / 221 8129
06/70/205 8925

email: berecz.andras@t-online.hu

facebook

YouTube


 
 
slideshow #2 slideshow #3 slideshow #4 slideshow #5
Magyar English
 

Berecz András ének- és mesemondó honlapja